Székely Imre és lányai

Európai eszme és magyar lélek: egy arisztokrata származású család szerepe a pesti magyar zenei életben.

Ábrándok és kamarazene

Székely Imre (1823–1887) a 19. századi magyar zenei élet egyik figyelemre méltó, ám szinte teljesen feledésbe merült alakja. Arisztokrata szülei a tehetséges gyermeket az 1830-as években Pestre vitték, ahol Merkl József, Erkel Ferenc és Doppler Ferenc tanították, majd ezt követte a kötelező európai koncertkörút.

Székely hosszabb időt töltött Reményi Edével Párizsban, majd Londonban, ahol romantikus szalondarabjai és kifinomult zongorajátéka nagy figyelmet keltett. A brit fővárosban kelt levelében korábbi mesterének, Erkel Ferencnek írja, hogy Londonban már jól ismerik a Hunyadi Lászlót, bár előadni sajnos nem sikerült. Székely új, Londonban kiadott műveit is csatolta a levélhez – természetesen dedikálva kedves tanárának és barátjának. Valószínűsíthető, hogy Székely külföldön sokat játszotta a Hunyadi dallamait feldolgozó zongoradarabját, amelyet néhány évvel később Pesten 5. Magyar ábránd címen publikált. Ezt követte egy évtizeddel később a 13. Magyar ábránd a Bánk bán témáira épülve.

Barátságuk a tanítvány-mester kapcsolatból bontakozott ki, Erkeltől előbb zongorát, utóbb zeneszerzést tanult. Székely első nagy koncertjét pedig 1845-ben a Nemzeti Színházban Erkel Ferenc vezényletével adta, és nem ez volt az utolsó hangversenye az épületben.

Pestre hazatérvén a kozmopolita romantikus stílust és a magyaros dallamvilágot ötvöző Magyar ábrándok c. zongoradarabjaival szerzett magának hírnevet. Zeneművei az európai romantika szellemiségét tükrözik, miközben egyedi módon keresik a választ arra, hogy „mi a magyar” a zenében. Kamarazenei munkásságát teljes homály fedi, pedig vonósnégyesei és -ötösei a 19. századi magyar zenetörténet igazi különlegességei. E műveket elsősorban családja és barátai körében adták elő Székely szalonjában, ám a koncerttermekben is többször hallhatta a pesti polgárság.

Az ötödik, B-dúr hangnemű Magyar vonósnégyes két nyilvános előadásának története különösen érdekes. A művet Székely 1874-es szerzői estjén mutatták be a Pesti Vigadóban. A zeneszerzővel fellépett amatőr csellista bátyja, Székely István, sőt két híres színész nevét is olvashatjuk a hirdetésben: Ódry Lehel és Blaha Lujza. A vonósnégyes kéziratán francia és olasz nyelvű címeket, feliratokat találhatunk, ám a bemutatóra a tételcímeket lefordították magyarra, legalábbis a sajtóban Andante, Allegro moderato, Andante, Scherzo és Finale helyett „lassú, enyelgő, andalgó, sebes és végezet” szerepelnek.

A premier nem aratott sikert, így tulajdonképpen meglepő, hogy miért adott Székely még egy esélyt a műnek. 1880-ban a pesti zenei élet vezetői – köztük természetesen Székely Imre – úgy gondolták, hogy a honi zeneszerzés támogatásának céljából létrehoznak egy polgári egyesületet. Többszöri ülésezés, megalakulás, feloszlatás, újra alakulás és több névváltoztatás után (az utolsó: „Hungária” Magyar Zeneművelők Szövetsége) az egyetlen kézzelfogható eredményük egy szerény koncert megszervezése volt 1882 márciusában. A hangverseny hirdetése szerint csak új és eredeti magyar művek szerepeltek a műsoron – és köztük kakukktojásként a már nyolc éve bemutatott B-dúr vonósnégyes. A pozitív kritikai visszhang ezúttal is elmaradt.

A zeneszerző lányai

Ilona (1858–1896) és Irén (1864–1913) arisztokrata hátterű, értelmiségi család tagjaiként meghatározó szereplői voltak a pesti társadalmi és kulturális életnek. A Székely-lányok a történészek által „lebegő értelmiségként” emlegetett társadalmi réteghez tartoztak, amely a nemesség és a polgárság határán helyezkedett el. E családok irodalmi és zenei szalonjaiban a művészetek és a társasági élet szoros összefonódása révén virágzott a kultúra. Gyermekkorukban a nyelvtanulás és a zenei képzés kiemelt figyelmet kapott: apjuk gondoskodott arról, hogy mindkettejük jártassága a zongorázásban korszak legmagasabb színvonalát érje el.

Zongorázás és zeneszerszés mellett Ilona íróként, Irén zenetanárként és műfordítóként is tevékenykedett. Ehhez széleskörű műveltség is szükségeltetett, ismerték a művészeteket, a társadalmi etikettet, sőt a gazdasági ügyeket is, hiszen a Tisza-menti családi birtok vezetésében is segítettek. Ennek bizonyítékai Irén botanikai szakfordításai, amelyekből később Wohl Janka szerkesztésében egy könyv is született, a Hölgyek kertészeti kézikönyve.

Ilona esetenként a korabeli szokásoknak megfelelően férfi „álnéven” jelentette meg műveit, de valójában családja nemesi előnevét (Barbeli Viktor) használta. Az idősebb Székely-lány tárcái a Pesti Napló, a Fővárosi Lapok és a Magyar Géniusz hasábjain nemcsak zenéről, zenetanításról szólnak, felölik egy polgári értelmiségi család mindennapjainak legtöbb témáját. Illem, modor és etikett, egészséges életmód, öltözködés, vallás – csak hogy néhányat említsünk. Írt könyvrecenziókat, sőt, egy útileírás jellegű tárcát is publikált egy kalandos átkeléséről a befagyott Tiszán újévkor.

A tamásháti birtokról írt levelek plasztikusan mutatják be e művelt család életét, mindennapjait és kapcsolatát a pesti értelmiség világával.

Székely Imre 1887-ben bekövetkezett halála után a lányok a birtok mellett gondozták édesapjuk zenei hagyatékát is: a kiadatlan műveket sajtó alá rendezték, az 1896-os milleniumi ünnepségek zenei kiállítására pedig kéziratokat, fotókat adtak a szervezőknek. A család végül a zenei kéziratokat az Országos Széchényi Könyvtárnak adományozta.

Kurátor: Vizinger Zsolt