Ellingerék Óbudája

„Budapest határának Pompéija”: azaz Óbuda zenei pillanatai a helyi felekezetek hagyományos alkalmai és a modern ipari kultúra tükrében – kitekintéssel az innen elszármazott zenész fivérek, Ellinger Gusztáv és József pályájára.

A 19. században a már és még perifériának számító Óbuda sokak számára szokatlan módon került Pesttel és Budával közigazgatásilag azonos pozícióba az 1873. évi városegyesítéskor. Vidékies, több évszázad emlékeit is magában rejtő arculatának jellegzetes színfoltjai voltak a helyi közösségek. A pest-budaiak által tömegesen látogatott óbudai búcsúk, a helyi zsinagógában a kántor vezetésével lezajlott császári köszöntés, dalárdaalapítás – mind egy-egy pillanat az itt élő katolikus, izraelita és protestáns felekezetek zeneéletéből.

Az 1835-ben gróf Széchenyi István kezdeményezésére megalapított Első Duna-gőzhajózási Társaság hajógyára nemcsak a főváros ipari látványosságai közé emelte Óbudát.

Külön érdekesség, hogy az Első Duna-gőzhajózási Társaság hajógyára református munkásai közül kerültek ki az Óbudai Dalárda tagjai is. Korabeli beszámoló szerint egy 1857-ben bekövetkezett tragikus baleset áldozataira emlékező istentisztelet alkalmából összeállt egyházzenei szolgálatot végző nyolctagú kórushoz a későbbiekben – a református presbiter és hajógyári felügyelő, Cserepes János kezdeményezésére – többen is kapcsolódtak, közülük is elsőként a Komáromból elszármazott és itt foglalkoztatott munkások. A dalkör tanítói között orvos és fővárosi zenész is volt – előbbi Égei József, utóbbi Pekarek Wenzel tabáni zenetanár személyében –, de a tagdíjból kottát és irodalmi lapot is járattak. Az elsősorban vallásos énekekre épülő, idővel világi és népdalokkal bővülő repertoárjukkal egyházi és jótékonysági alkalmakon léptek fel, és énekeseik közül néhányat szép hangjuk miatt név szerint kiemeltek.

A Hajógyárban elkészült gőzösök – melyek közül a Széchenyi avatásán, 1844-ben hangzott el először nyilvánosan Erkel Hymnusza – megkönnyítették a városrészek elérhetőségét. A korabeli élménybeszámolók nemcsak az események hangulatára, de az utazási körülményekre is kitérnek – nem éppen elismerő szavakkal.

Az ókortól ismert gyógyforrásokra épülő budai Császárfürdő Hild József tervezte árkádos udvara kedvelt helyszínévé vált a bálokat és fürdői zenekarok koncertjeit látogató közönség számára. A Szekrényessy József által szervezett zenés alkalmakra Pestről és Óbudáról érkező gőzhajójáratokat rendszeresítettek. A tulajdonos külön gondot fordított a zenekar elhelyezésére, nyereményjátékokkal járó rejtvényekre, sőt, még arra is, hogy a Császárfürdő 1863. évi újra megnyitását az óbudai búcsúval egyidőben tartsa. Ez utóbbi kettős ünnepély alkalmából három zenekar szórakoztatta a közönséget.

A Császárfürdő illusztris vendégei mellett dekoratív udvaráról színtén híres volt: ez egyben a zenés alkalmak helyszínéül is szolgált. A Pest-Buda nevezetességeit megörökítő Rudolf von Alt ábrázolásai mellett Wilhelm Deutsch keringőjének kottacímlapja is megörökíti a fürdő egykor zenei összejöveteleknek helyet adó árkádos udvarát.

Feltehetően a helyi piaci rés reményében hirdette meg Magyary Nándor nemzeti kávéházát is Óbudán, amelynek megnyitóján cimbalomjátékot is hallhatott a közönség.

Jókai visszaemlékezései szerint a budai partnak a Margitszigettel is közvetlen összeköttetése volt. Az itt közlekedő hajót a megfelelő számú ház harangját megrázva lehetett hívni:

A nádori nyaralóból népligetté váló Margitsziget elsősorban kirándulóhelyként nyílt meg néhány évre, de látogatói száma az 1860-as évektől kiépülő fürdőhelyeivel lendült fel. Az ideköthető zenei események egy része kiemelt rendezvény volt: így 1863-ban a Richard Wagner pesti látogatása alkalmából megrendezett hajóverseny vagy a dalárdák zenélő gőzössel kísért majálisa.

Későbbi visszaemlékezések alapján feltételezhetjük, hogy ez a 19. század eleji vegyes nemzetiségű és vallású közösségi atmoszféra adhatta meg az innen elszármazott és nemzetközi színpadokat is megjáró Ellinger fivérek zenei szocializációjának első benyomásait. Míg azonban az Erkel által is támogatott nemzeti színházi tenorénekes, Ellinger József, külföldi sikereit soroló memoárja szűkszavúan utal szülőhelyére, addig az elismert zenész fivér, Gusztáv nekrológja ennél jóval bőbeszédűbb. A hegedűtanárként is tisztelt Ellinger „bácsi” emlékét felidéző írás jellegzetesen idézi meg a többnemzetiségű és közzenében működő zenészdinasztiák és prímások első zenei impulzusokat adó világát.

Az 1860-as évtized közepén Hollandiában vívódó Ellinger József Erkel Ferenchez írt levelei a Pestre való visszatérését készítik elő: a zeneszerzőtől operaszólamokat kér. Másik üzenetével egy ajándékra is utal: tajtékpipával gratulál Erkel Fidelio-vezényléséhez.

Kurátor: Tóth Emese