A pest-budai zeneélet helyszínei

Német nyelvű zenés színjátszás Pesten

A pesti Városi Német Színház 1812. február 9-én nyílt meg ünnepélyes keretek között. A megnyitóra August von Kotzebue írt alkalmi darabot, a kísérőzenét pedig Beethoven komponálta. A klasszicista stílusú épület mintegy 3500 néző befogadására volt alkalmas. Főként német nyelvű előadásokat tartottak, de magyar művészek is felléptek benne, köztük Déryné Széppataki Róza és Erkel Ferenc. A színház 1847-ben egy tűzvészben csaknem teljesen elpusztult.

A Gyapjú utcai Német Színház 1869–1889 között működött a mai Báthory utca 24. szám alatt. Az előcsarnokból nyíló, 32 méter hosszú, legkiterjedtebb részén 21 méter széles nézőtéren 1500–2000 fő fért el. Nyitóelőadását ifj. Johann Strauss Die blaue Donau című operettje adta. A teátrum jelentős német vendégművészeket fogadott, és fontos szerepet játszott a hazai német nyelvű színjátszás ezen korszakában. 1889-ben tűz pusztította el ezt az épületet is.

Magyar nyelvű zenés színjátszás

1787. október 17-én nyílt meg a budai Várszínház, a város első állandó színháza. A leginkább Kolozsváron és Kassán működő vándortársulat 1833-as kettészakadása után a színészek egy része Pály Elek vezetésével Budára költözött. Ekkor tíz, a következő évben már tizennégy muzsikus tartozott a társulathoz, de megfelelő karmester és énekesek híján csak könnyedebb zenés darabokat adtak elő. 1834-ben új énekes-színészeket szerződtettek, az igazi áttörést azonban az 1835-ös év hozta: április 11-én bemutatták Rossini A sevillai borbély című művét, Erkel Ferenc karmesteri közreműködésével. Májustól novemberig Déryné Széppataki Róza is Budán vendégszerepelt, jelenléte lendületet adott az operajátszásnak. A téli hónapokban azonban pénzügyi gondok támadtak, Déryné vendégszereplése lejártával távozott, és Erkel is elfogadta a pesti Városi Német Színház másodkarmesteri állását.

Nemzeti Színház

Az 1837-ben megnyílt Pesti Magyar Színház történetében fontos lépést jelentett az állandósulás irányába, amikor a színház, amelyet addig Pest vármegye működtetett, 1840-ben országos pártolás alá került: Erkel Ferenc Bátori Mária című első operájának 1840. augusztus 8-i premierjétől kezdve az intézmény a Nemzeti Színház nevet viselte. A 19. században a prózadrámai és az operai előadások egyazon intézmény falai között zajlottak. Az Erkel Ferenc vezette együttes repertoárján az 1840-es években nőtt az operaelőadások száma, ezzel párhuzamosan az állandó zenekari tagok létszáma is gyarapodott. 1853-ra a Nemzeti Színház zenekara 46 főt számlált, az ez évben a színház zenekarának tagjaiból alakult Filharmóniai Társaság zenekara 47 tagból állt. Az intézmény volt a 19. századi pest-budai magyar nyelvű operajátszás legfontosabb helyszíne egészen a Magyar Királyi Operaház 1884-es megnyitásáig.

Operaház

A Magyar Királyi Operaház 1884. szeptember 27-én nyitotta meg kapuit az Andrássy úton, és azóta is az opera és balett műfajának egyik legjelentősebb magyarországi központja. A 19. század végére egy önálló operaház létrehozása aktuálissá vált, mivel a Nemzeti Színház nem tudta megfelelően ellátni mind a prózai, mind az operai előadásokat. A tervpályázatot Ybl Miklós nyerte, aki törekedett arra, hogy a kivitelezést magyar mesterek végezzék hazai anyagok felhasználásával. Bár Ferenc József kikötötte, hogy a pesti operaház ne legyen nagyobb a bécsinél, Ybl az arányokon finomítva esztétikailag kiemelkedő épületet alkotott. A megnyitón – melyen maga a császár is jelen volt – a Bánk bán, a Hunyadi László és a Lohengrin részletei hangzottak el Erkel Ferenc és fia, Erkel Sándor vezényletével. 

Lloyd palota

A Lloyd Társaság pest-budai épülete Hild József tervei alapján 1826 és 1830 között épült meg a Lánchíd pesti hídfőjének közelében. Az épületben működött a Széchenyi István által alapított Nemzeti Casino, valamint egy étterem is, amelyben zenészek is felléptek. 1851-től a Pesti Lloyd Társulat székhelye volt, illetve a palota helyet adott a Pester Lloyd folyóirat szerkesztőségének is. Dísztermében különféle rendezvények, hangversenyek és bálok kerültek megrendezésre. Az elegáns koncertekről az utóbbi évek alapkutatásai alapján többet tudunk: rendszeresen tartottak zenei eseményeket, így például jótékonysági koncerteket is. Fellépett itt többek közt Clara Schumann, Liszt Ferenc, Schodel Rozália, Henri Vieuxtemps, valamint Joachim József is.

Új zenei színterek a század közepén

A Lloyd-palota mellett több, jellemzően vendéglátói funkcióval bíró épület – például A Hét Választófejedelemhez címzett fogadó, vagy a Hungária és az Európa Szálló – nagytermében rendeztek kamarazenei, szóló vagy vegyes összeállítású kisebb koncerteket. A 19. század közepén Ridley-Kohne Dávid és Spiller Adolf vonósnégyesei mellett Székely Imre is többször adott koncertet az Európa Szállóban. A század második felében – a Pesti Vigadó mellett – megjelentek új típusú, immár nem szállodákhoz kapcsolódó zenei helyszínek is. Ilyen volt a zongoragyáros Beregszászy Lajos terme, amely amellett, hogy hangszer-bemutatóteremként működött, otthont adott kamarakoncerteknek is.

Koncerthelyszínek a 19. század utolsó harmadában

A Zenekedvelők Egyletének Termében többek közt két világhírű együttes, a bécsi Joseph Hellmesberger és Jean Becker Firenzei vonósnégyese, valamint Johannes Brahms is felléptek. A koncertlátogatók nem kedvelték a termet, az akusztika mellett kritizálták az épület egyetlen, szűk kijáratát, amin keresztül percekig tartott a távozás a koncert végeztével.

Különleges helyszíne volt a városnak a pesti Belvárosi Főplébánia, ahol Liszt Ferenc 1870 végétől tartotta vasárnapi matinéit. Liszt első matinéján ötven vendég vehetett részt, a másodikon száz, a harmadikon pedig már meg sem merték becsülni a létszámot.

Az 1896-os millenniumi ünnepségekre készült el a körúti Royal Nagy Szálloda. 350 szobájával akkoriban a Royal számított Európa legnagyobb szállodájának. Nagytermében olyan világsztárok léptek fel, mint Hubay Jenő, Bartók Béla, Dohnányi Ernő, Moriz Rosenthal, Joachim József vagy Sauer Emil.

Bál és hangverseny: Pesti Redoute és Pesti Vigadó

A Redout, majd a helyére épült Pesti Vigadó épülete jelentős koncerthelyszín volt a 19. században, ahol számos, nemzetközi hírű zenész is megfordult: az ifjabb Johann Strauss, a magyar szerzők közül pedig Erkel Ferenc, illetve Liszt Ferenc. Az épület megnyitójára 1833 januárjában, egy bállal került sor. Az épületben a bálok mellett rendszeresen tartottak hangversenyeket, de itt működött Johann Pachl hangszerkereskedése, és egy vendéglátóipari egység is helyet kapott az épületben, valamint a Pest-Budai Dalárda szintúgy az akkori Redoutot használta próbákra. Az 1848/49-es forradalom során az épület jelentősen megrongálódott. Az újjáépítést követően Vigadónak nevezett épületben, 1865-ben már itt került sor Liszt Szent Erzsébet legendájának bemutatójára, de meglátogatta a Vigadót Mascagni, Dvořák, Debussy és Artur Rubinstein is. Dohnányi Ernő is itt adta első önálló koncertjét.

Filharmóniai Társaság Zenekara

Az 1853-ban megalakult, máig aktívan működő Filharmóniai Társaság Zenekara volt Magyarország első hivatásos szimfonikus zenekara. A formáció a Nemzeti Színház zenekarából szerveződött: míg a színház muzsikusainak létszáma ekkor 46 fő volt, a frissen alapított együttes 47 tagból állt. Céljuk az volt, hogy pótolják a rendszeres és magas színvonalú szimfonikus hangversenyek hiányát a főváros zenei életében. A zenekar létrehozása – vagy legalábbis annak első jelentős lépése – Erkel Ferenc mellett a Doppler testvéreknek (Ferencnek és Károlynak), a pesti Nemzeti Színház zenészeinek köszönhető. A testvérpár 1853 nyarán külföldi koncertkörútjukról visszatérve fogalmazta meg azt a beadványt, amelyben kérik a Nemzeti Múzeum igazgatóját, hogy az épület dísztermét engedje át néhány filharmóniai hangverseny megtartására, nehogy Pest művészi tekintetben a kül- és belföld művelt városai mögött maradjon.

Zenei egyesületek: Az első komoly kezdeményezés Pesten

Az első pest-budai zenei egyesületek, az 1834–1836 között működött Vidámság Társulata és az ebből 1836-ban Schedius Lajos királyi tanácsos segítségével, bécsi mintára alakult Pest-Budai Hangászegyesület indították az első pesti énekiskolákat. A Hangászegyesület 1840-től, Mátray Gábor – a hazai zenetörténet-kutatás és zenetudomány úttörője, s az első magyarországi történeti hangversenyek szervezője – vezetésével Hangászegyleti Zenede néven működött tovább, s az idők során hangszeres (főként zongora, hegedű és cselló), valamint szavalati oktatással is kiegészült. Az intézmény 1867-ben vette fel a Nemzeti Zenede nevet, de továbbra is állandó saját épület nélkül, bérházakban, lakásokban működött. Semmelweis (akkoriban Újvilág) utcai otthonát csak 1897-től foglalhatta el.

Zenei egyesületek: Budai kezdeményezés

A kiegyezés évében két másik zenei intézmény alapítására is sor került: az 1866-ban alakult Budai Egyházi Zeneegyesület „világi tagozataként” indították el a Budai Ének- és Zeneakadémiát; a pesti oldalon pedig létrehozták a Budapesti Zenekedvelők Egyesületét, melynek keretein belül 1885-től szintén elkezdődött a (főként alapfokú) zenei oktatás. A professzionális zenei intézményeket nem számítva, egyedül ez a két egylet rendelkezett megfelelő méretű együttessel nagyszabású oratorikus művek előadásához a fővárosban, így a 19. század utolsó harmadában sok barokk és klasszikus alkotás pesti bemutatója is hozzájuk fűződik. Szautner Zsigmond orgonaművész, zeneszerző, aki a budai, és Bellovics Imre karnagy, aki a pesti egyletet vezette évtizedeken keresztül, meghatározó szerepet töltöttek be a város liturgikus és világi zenei életében egyaránt.

Zeneakadémia

A Zeneakadémia 1875-ös megalakulásával az intézményes felsőfokú művészképzés is elindult a fővárosban egy Hal-téri bérházban, ahol Liszt lakása is volt. A Liszt Ferenc segítségével és elnökletével, valamint Erkel Ferenc igazgatásával alapított intézményben eleinte csak zongora- és zeneszerzésoktatás folyt, kezdetben mindössze 38 fővel. Liszt és Erkel mellett Volkmann Róbert, id. Ábrányi Kornél és Nikolits Sándor alkották a Zeneakadémia első tanári karát. Az intézmény számára 1879-től rendelkezésre bocsátott Sugár-úti (mai Andrássy úti) épületben újabb szakok indítására is lehetőség volt. Koessler János (Hans Koessler) kinevezésével 1882-ben vette kezdetét az orgona- és karének-képzés, majd Pauli Richárd és Passy-Cornet Adél vezetésével rövidesen a magánének is bekerült a zeneakadémiai szakok közé. 1886-tól már Hubay Jenő vezette a hegedű-, Popper Dávid pedig a cselló-osztályt, s a világhírű tanári testület egyre több növendéket vonzott. A Zeneakadémia mai főépülete 1907-ben készült el, ekkor már 500 felett volt a növendékek létszáma.

Katolikus főtemplom Budán: Budavári Nagyboldogasszony-templom (Mátyás-templom)

A Várnegyed pezsgő kulturális életének 19. századi szereplői között a magyar zenei élet számos meghatározó képviselőjét is megtaláljuk. Erkel Ferenc családjával együtt a budai Várban lakott, ami nem meglepő, mivel apósa, Adler György 1839-től 1862-ben bekövetkezett haláláig a Mátyás-templom zeneigazgatójaként működött. Adler utóda, Váray Ferenc idejében a korábban elért zenei színvonal ugyan hanyatlásnak indult, de a templom zeneélete hamarosan újból fellendült, az együttes zenei gyakorlatát reformáló Bogisich Mihály pap-zeneszerző szolgálata (1882–1898), és az általa kinevezett regens chorik, Szautner Zsigmond (1844–1910) és Vavrinecz Mór (1886–1912) működése idején.

1867. június 8-án a Mátyás-templomban koronázták magyar királlyá Ferenc József osztrák császárt és feleségét, Erzsébet királynét. Ekkor hangzott el Liszt Ferenc erre az alkalomra komponált Magyar koronázási miséje, melynek megírására Scitovszky János esztergomi érsek kérte fel a zeneszerzőt.

Katolikus főtemplomok Pesten

Pest-Budán a 19. század első felében három plébániatemplomban tartottak minden vasár- és ünnepnap zenés nagymisét: a pesti Belvárosi Főplébániatemplomban és a budavári Nagyboldogasszony-templomban (Mátyás-templom), valamint a vízivárosi Szent Anna plébániatemplomban. Ezeken a helyeken fizetett ének- és zenekar működött. Ezen kívül még a Terézvárosi plébániatemplomnak volt fizetett együttese, ám szolgálatuk a század eleji évi 30–40 alkalomról a század közepére már csak nyolc ünnepre korlátozódott. A nagyobb ünnepeken természetesen több pest-budai templomban is megszólalt figurális zene: Budán a Krisztinavárosi és a Tabáni plébániatemplomban, valamint az Országúti Ferences templomban, Pesten pedig a Józsefvárosi és a Ferencvárosi plébániatemplomban, valamint a Ferencesek templomában. A szórványadatok szerint egy-egy nagyszabású ordinárium előadására sor került a Szerviták templomában és az Egyetemi templomban is.

A pesti Belvárosi Főplébániatemplomot a 19. század első felében gazdag liturgikus élet jellemezte: mind vasár- és ünnepnap, mind hétköznap délelőtt óránként celebráltak szentmisét. Figurális, azaz többszólamú zene a vasárnapi nagymisén, valamint a vasárnap délutáni vesperáson szólalt meg a kórus és a zenekar közreműködésével. Az énekkarban általában műkedvelők, a zenekarban pedig hivatásos zenészek működtek közre a város legrangosabb korabeli zenei intézményeiből: a Pest-Budai Hangászegyesületből, a Nemzeti Zenedéből, valamint a Nemzeti Színházból.

A pesti főtemplom zenei életének felvirágzása a 19. század közepén Bräuer Ferenc karnagynak volt köszönhető, aki egyházzenei tevékenysége mellett a polgári zeneélet kereteinek kialakításában vállalt meghatározó szerepet, így többek között közreműködött a Nemzeti Zenede és Filharmóniai Társaság megalapításánál.

Régi hagyománnyal rendelkező kistemplomok

Az 1740–1746 között megépült, jezsuiták által vezetett felsővízivárosi Szent Anna plébániatemplom kezdetben a – szintén a rend irányítása alatt álló – várbeli Nagyboldogasszony főplébániatemplom (mai Mátyás-templom) együttesétől kölcsönözte hangszereit, azonban a kor kívánalmainak megfelelően hamarosan megalapította a rendszeres vokális-hangszeres gyakorlatot ellátó saját együttesét is. Erőfeszítései eredményeként a jezsuiták 1773-as feloszlatásáig létrehozta, a Nagyboldogasszony templom mellett Buda második legaktívabb egyházzenei központját, amelyben a 19. században is folytatódott a korábban megalapozott gazdag zenei élet.

A zenészek együttműködése más plébánia- és rendi templomok között is létrejött. Orgonistáik, énekeseik, zenészeik több templom zenei szolgálatában is részt vettek. Ilyen kölcsönhatásban állt a pesti Szervita templom a Belvárosi főplébániatemplommal. A szerviták épülete az 1742-től folyamatos vokális-hangszeres egyházzenei szolgálat mellett tekintélyes „hangversenyhelyszínné” is vált. 1834. július 26-án Beethoven Missa Solemnisét is előadták a templomban. A művet a későbbiekben is repertoáron tartották, újabb a sajtóban is jegyzett előadására többek között 1855-ben került sor.

Helyi kezdeményezésre és a Zichy-Bercsényi család anyagi támogatásával 1744–1749 között épült meg a perifériának számító Óbuda Szent Péter és Pál plébániatemploma. Zenei vonatkozású ünnepei közül kiemelkedő eseménynek számított a védőszent-pár napján megtartott búcsú.

Evangélikus és református templomok

A Kálvin téri református templom 1816–1830 között épült. A korábban németajkú, római katolikus többségű Pest-Budán a magyar nyelvű református közösség főtemplomaként a nemzeti identitás egyik jelképévé vált. Reprezentatív jellegéhez tartozott a tekintélyes méretű orgona megépítése is. Az első, hatregiszteres Heroteck-orgona után 1829-ben a bécsi Deutschmann-műhelyből érkezett új hangszer, amely kétmanuálos és 24 hangos pedál-hangterjedelmével az egyik legnagyobb és legmodernebb orgona volt Magyarországon. Az 1871-es londoni világkiállításon a Royal Albert Hall Henry Willis & Sons-orgonájának bemutatására több országból hívtak zenészeket, hogy egymást váltva játsszanak a hangszeren. 1871 áprilisában Liszt Ferenc elnökletével versenyt rendeztek a Kálvin téri Deutschmann-orgonán, melynek keretében három orgonista közül választották ki a londoni kiállításon Magyarországot képviselő Lohr Vincét. 1891-ben Angster József alakította át a hangszert egy hárommanuálos, 35 regiszteres orgonává – ezzel a Kálvin téri hangszer ismét Budapest főváros legnagyobb orgonájává lépett elő.

A Deák téri evangélikus templomban máig élõ hagyomány a Bach-kultusz, mely a 19. század elejére vezethetõ vissza. Molnár János (1757–1819), a gyülekezet elsõ lelkésze, Johann Nikolaus Forkel (1749–1818) tanítványa volt Jénában, aki 1802-ben írta meg Bach életrajzát. Molnár 1818-ban kiadói elõszóval jelentette meg Forkel egyházi kórusokról szóló tanulmányát, népszerûsítve Bach koráljainak és kantátáinak éneklését. A templom férfikara 1862-ben alakult, és az orgonakarzatról segítette a gyülekezet éneklését, hiszen az akkori énekeskönyvek csak az énekek szövegét tartalmazták. A férfikar Mosonyi Mihály (1815–1870) által harmonizált, Bach-korálokon alapuló négyszólamú feldolgozásokat énekelt. 1904-ben megalakult a máig aktív Lutheránia Dalkör, melynek elsõ karnagya Bruckner Frigyes, a gyülekezet akkori kántora (1900–1918) volt.

Zsinagóga

Jóllehet, csak 1873-ban lett hivatalosan a székesfőváros része Óbuda, az itt 1821-ben, Landherr András tervei alapján megépült zsinagóga jelentős szimbólumává vált Pest-Buda zsidó vallású lakosságának. A több évtizedig itt szolgáló községi kántor, Ábrahám Salomon Wahrmann a császár születésnapi megemlékezésének zenei részéért is felelt. 1856 nyarán ő tanította be és vezényelte el a néphimnuszt és az ünnepi karénekeket az izraelita imaházban.

A 19. század közepétől az izraelita lakosság Pestre költözésével párhuzamosan kezdődött meg a Dohány utcai zsinagóga építése. Az 1859. szeptember 6-án megtartott felszentelési ünnepség zenei próbáiról néhány héttel korábban ad hírt a sajtó, kiemelve a főkántor, Friedmann Mór különlegesen szép bariton hangját. Neki köszönhetően indul el e templomban a magyar nyelvű és orgonakíséretes liturgia is.

Ortodox és görögkatolikus templomok

A Szent György Nagyvértanú szerb ortodox templomot (Szerb u. 4.) a törökök elől Magyarországra menekült szerb telepesek a 17. század végén építtették. Az ennek helyére épült, ma is látható templom végső alakját a harangtorony 1752-es elkészültekor nyerte el. Kezdetben a Pesten letelepedett görög és macedón kereskedők is ezt a templomot látogatták, létszámuk megnövekedésével azonban saját templomra is igény mutatkozott. Az Istenszülő elhunyta (Nagyboldogasszony) néven 1801-ben felszentelt, impozáns méretű templomuk egy a piaristáktól vásárolt dunaparti telken épült fel. Buda legfontosabb ortodox temploma a szerb székesegyház épülete 1775 óta ékesítette a Tabánt (akkori nevén Rácváros). 1810-ben egy tűzvészben berendezése megsemmisült, de 1824-es újjáépítésekor a budai szerb közösség visszakaphatta főtemplomát. A mai Döbrentei téren állt, második világháborúban súlyosan megsérült épületet 1949-ben bontották le.

Bizánci rítusú katolikusok nagyobb tömegben a 19. század második felétől költöztek a fővárosba. Saját templom iránti kérelmük minisztériumi jóváhagyását követően a Szegényház téri (mai Rózsák tere) római katolikus templom épületében 1905-ben alakult meg a Budapesti Görögkatolikus Parókia.

A magyarországi ortodox liturgia a kezdetektől az egyes anyaegyházak énekhagyományára és nyelvére épült. Magyar nyelvű énekek, fordítások csak a századforduló után kerülnek be az istentiszteletek zenei anyagába.

Első fontosabb zeneműkiadók

A Bécsben az 1780-as évektől fellendülő zeneműkiadás korán megtalálta útját a Magyar Királyság nagyobb városai, mindenekelőtt Pozsony és Pest-Buda irányába. Az első pest-budai zeneműkereskedők kezdetben bécsi cégek filiáiként működtek, de a 19 század első évtizedeiben a polgári zenélés igényeinek növekedésével egyszerre önálló kiadók is megtelepedtek a fővárosban. Ezek közül az egyik legsikeresebb volt a Wagner József által 1839-ben alapított könyv- és zeneműkereskedés, amely Erkel, Egressy, Rózsavölgyi, Doppler műveinek kiadásával vált ismertté. Wagner adta ki elsőként 1844 szeptemberében Kölcsey Hymnusának – a Nemzeti Színház pályázatán díjazott – Erkel féle megzenésítését is.

Treichlinger József 1843-ban vette meg Grimm Vince vállalatát, ám Wagner József tiltakozása miatt csak 1845-ben kapott hatósági jóváhagyást kiadói tevékenység folytatására. A Magyar Hírlap 1852-ben úgy jellemezte, mint aki általában a magyar népzene terjesztésében szerzett méltó érdemet: a korban népszerű népies dalok, a népszínművekbe is beemelt népies dalok ének-zongora letéteinek kiadása kötődik leginkább nevéhez. Doppler Ferenc, Szénfy Gyula, Egressy Béni művei egyaránt jelentek meg nála, mint ahogy Erkel Ferenc Hunyadi László című operájának zongorakivonatai is.

Zeneműkiadás fellendülése, önállósodása

A Rózsavölgyi és Társa zeneműkiadót 1850-ben alapított Rózsavölgyi Gyula (Rózsavölgyi Márk, a verbunkos nagy mesterének fia) és Grinzweil Norbert. A kiadó a nemzeti-zenei hagyományok ápolását és az új zene megszólaltatását egyaránt feladatának tekintette. A legismertebb kortárs szerzők, mint pl. Erkel, Liszt, Mosonyi és Volkmann művei náluk jelentek meg. A kiadó a 19. század második felében az ország legnagyobb zeneműkiadó vállalatává fejlődött, székhelye a belvárosban volt (eleinte a mai Széchenyi tér és József Attila utca sarkán, majd a mai Petőfi utcába költöztek, később a Kristóf térre). A kiadó a kezdetektől fogva hangversenyrendezéssel is foglalkozott.

Táborszky Nándor 1868-ban indította el zeneműkiadói vállalkozását a Rózsavölgyi kiadó fióküzleteként, ám hamar önállósult, és ekkor Parsch Józseffel társulva megalakította a Táborszky és Parsch kiadót, amely 1895-ig működött. Táborszky személyes ismerőse volt Liszt Ferencnek, vállalkozására Liszt kedvelt magyar kiadójaként is hivatkoznak, több Liszt-mű náluk jelent meg.

Zeneszerző társaság piaci alapon – Harmónia Rt.

1881 októberében Hubay Jenő és testvére, Dr. Hubay Károly vezetésével megalakult a magyar zeneszerzőket támogató első társaság „Harmónia” Magyar Zeneművészek Zeneműkiadó Részvénytársulata címmel. A Harmónia Rt. különböző újságokhoz eljuttatott értesítéséből – amelyet többek között Bartay Ede, Huber Károly, Bartalus István, Székely Imre, Gobbi Alajos, Hubay Jenő és Aggházy Károly írtak alá – kiderül, hogy a társaság fő tevékenységei a zeneműkiadáson és hangversenyszervezésen túl a zeneműkereskedés és a zongorák, nemes vonós hangszerek bizományba vétele volt. A részvénytársaság mint forma bevált: néhány hét alatt az első 300 részvény teljes egészében elkelt (Erkel Ferenc is vásárolt), így hamar összegyűlt a működést megalapozó induló tőke. A Harmónia Rt. több évtizeden át adott ki kottákat és rendezett hangversenyeket.

A német nyelvű zenei sajtó

Nemcsak a magyar, de a német nyelvű sajtó is jelentős szerepet töltött be a hazai nyilvánosságban a 19. században. A lapok szerkesztősége nemcsak kulturális, hanem politikai és társadalmi szerepet is felvállalt. A sajtó az egyik legfontosabb zenetörténeti forrásunk: a kritikák, hírek, hirdetések mindennapi tudósításai által részletesen rekonstruálható a mindennapok zeneélete.

A német nyelvű olvasóközönség kiszolgálására több lap is működött. A legnagyobb presztízzsel a Pester Lloyd rendelkezett. A Lloyd Kereskedőtársaság hivatalos lapja, a Lánchíd pesti hídfőjénél elhelyezkedő Hild-palotában kapott helyet. A Lloyd szerkesztőségének számos tagja a zeneélettel is aktívan foglalkozott: a Nemzeti Zenede egykori elnöke, báró Prónay Gábor is rendszeresen publikált a lapban. A birodalomközeli Pesth-Ofner Localblatt hirdetései által pedig a lokálok, szabadtéri koncertek működésére is ráláthatunk.

A magyar nyelvű zenei sajtó

A magyar nyelvű nyomtatott sajtó elindulásával – 1780, Magyar Hirmondó – megjelentek az első magyar nyelvű zenei tárgyú cikkek (zenei hírek, koncertek) is, melyek száma a 19. század első felében fokozatosan növekedett. Az 1850-es években a polgári zenei intézmények (színházak, hangverseny-egyesületek stb.) nyilvános és félnyilvános rendezvényeinek elterjedésével egyre hangsúlyosabbá vált a zenekritikaírás, különösen a szépirodalmi és művészeti lapok tárcarovatában. Az 1853-as Szépirodalmi Lapok zenei referense (Brassai Sámuel, „Canus” álnév alatt) rendszeresen publikált opera- és hangversenykritikákat; a Hölgyfutár a „Nemzeti Színház” rovatban közölt bírálatokat, míg a Vasárnapi Ujságban a „Tárház” rovat és Jókai Mór „Kakas Márton” rovata foglalkozott zenés színházi- és operakritikákkal. Az első magyar zenei szaklap, a Zenészeti Lapok 1860-ban jelent meg. Szerkesztője, id. Ábrányi Kornél több, nem-zenei folyóiratban is működött zeneművészeti és kritikai rovatok írójaként (pl. Pesti Napló, Budapesti Hirlap, Fővárosi Lapok, Magyar Salon).

Első zenei szaklapok

A Zenészeti Lapok Magyarország első zenei szaklapja volt, mely 1860 októberétől egészen 1876 augusztusáig jelent meg. Főszerkesztője id. Ábrányi Kornél volt, főmunkatársai a lap indulásakor Bartalus István, Mosonyi Mihály és Rózsavölgyi Gyula voltak. Ábrányiék programja az európai színvonalú magyar műzenei stílus, a fejlett polgári hangversenykultúra megteremtése, a magyar zenei szaknyelv kidolgozása, meghonosítása volt. Elsősorban zeneelméleti és esztétikai kérdések megvitatása, magyar zeneművek kritikája kapott helyet a számokban a zenészeti hírek közlése mellett. A lap 1869 januárjától 1872 végéig az Országos Magyar Daláregyesület közlönyévé vált, majd Ábrányi újra megvásárolta a tulajdonjogot, hogy ismét széles látókörű, „önálló, független zenészeti szaklap” legyen.

Zeneszerzők és zenészek szalonjai

A század második felében Pesten egyre több szalon nyílt. A polgári lakás lelke volt e szoba, amelyből nem hiányozhatott a zongora – a kottatartón Székely Imre valamelyik Magyar ábrándjával. A leghíresebb irodalmi szalonok – például Wohl- vagy Pulszky-szalon – mellett néhány nevezetes zenei szalonnal is büszkélkedhetett a város. Liszt Ferenc 1870 végén a pesti Belvárosi Főplébánián rendezte vasárnapi matinéit, később a Zeneakadémiai lakásán tartottak nevezetesebb zenés összejöveteleket. Székely Imre már korábban tartott matinékat, ahol növendékei játszottak. Ezekről az eseményekről gyakran a sajtó is beszámolt, ám naplókból, levelezésekből tudunk nem nyilvános polgári zenei szalonokról is. A Gáger-házaspár lakásán a Hellmesberger-vonósnégyes tartotta pesti főpróbáit; a Rózsavölgyi és Társa társalapítójának, Grinzweill Norbert lakásán is gyakran megfordult a pesti zenei világ.

Főúri szalonok

Az előző századból örökölt főnemesi mecenatúra szemszögéből érdekes, a 19. századi magán- és közszínházak határán mozgó színfoltnak tűnik a főnemesi szalonok világa, melynek vendégei között zeneművészek is feltűnnek. Liszt Ferenc magyarországi látogatásai idején arisztokrata tisztelőinek palotájában vendégként és zártkörű hangversenyeik közreműködőjeként egyaránt megfordult. 1840 karácsonyán Festetics Leónál szállt meg (Nádor utca 9.), a következő év elején Keglevich Gábor budai szalonjában (Úri utca 40.) adott jótékonysági hangversenyt a Vakok Intézete javára. Vendéglátói közé tartozott Karátsonyi Guido is, aki 1856-ban, az Esztergomi mise bemutatójának idején invitálta a zeneszerzőt krisztinavárosi palotájába (Krisztina körút. 55.). Legközvetlenebb itthoni barátja, báró Augusz Antal budai házában (Úri utca 43.) látta többször vendégül a művészt. A korabeli sajtóban gyakran feltűnik a jótékonyságáról és zeneszeretetéről ismert Hildegard főhercegnő neve. Így 1852-ben a Nemzeti Színház A két Foscari előadását tekinti meg, de 1858-ban Clara Schumann búcsúhangversenyén is feltűnik a hallgatóságban.

Polgári szalonok

A 19. század közepén Pest-Buda otthonai megteltek zenével, irodalommal és élénk eszmecserékkel. A művelt, több nyelven beszélő Wohl-nővérek – Janka és Stefánia – szalonját Liszt Ferenc is rendszeresen látogatta; ő vezette be ide Zichy Gézát, majd Hubay Jenőt is. Bohus-Szőgyény Antónia Sas utcai lakásában is gyakoriak voltak a neves vendégek, közöttük Liszt Ferenc, Reguly Antal, Trefort Ágost, de 1856. február 19-én itt tartotta egyik pesti hangversenyét a városban több helyen fellépő Clara Schumann is. Az 1850-es évek közkedvelt társasági helye volt a Nemzeti Színház neves operaénekesnőjének, Hollósy Kornélia szalonja, ahol Erkel Ferenc is gyakran megfordult. Csengery Antal irodalmi körében Gönczy Etelka zongorázott, kinek játékát édesapja, Gönczy Pál szalonjában Erkel Ferenc és Brassai Sámuel hallgatta. A Magyar Nemzeti Múzeum épületében, a múzeumigazgató Pulszky Ferenc lakásán az 1870-es években működő szombat esti találkozók része lehetett a zene. A szombati szalonok gyakori vendége volt Liszt Ferenc, sőt, Pulszky Polyxena egyik levelében azt írta Szilágyi Sándornak, hogy a „flórenci négyes” [a Firenzei vonósnégyes] fog náluk játszani.

Dalárdák

Az 1809-es berlini Liedertafel mintájára sorra alakultak először Németországban, majd Európa-szerte a kórusok. A 19. század közepére Magyarországon is kibontakozott a dalármozgalom, melynek az 1860-as évek második felére már szervezett formája volt.

Az első fővárosi dalegyletek az 1840-es években jelentek meg, az 1850-es évektől pedig egyre több dalegylet létesült és működött Pesten, Budán és Óbudán. Az 1850-es években létrejött a Thill Nándor vezette Pest-Budai Dalárda, a Sängherhort (későbbi Budai Dalárda) és az Ó-Budai Dalfüzér, 1861-ben a Magyar Királyi Egyetemi Dalegylet, 1862-ben pedig a Pesti Unio megalapítására került sor.

Az ország más dalegyleteihez hasonlóan a pest-budai dalárdák tevékenysége is igen sokszínű volt: nyilvános hangversenyek (dalestélyek díszdalestek, táncvigalommal egybekötött dalestélyek, jótékonysági hangversenyek), számos félig-nyilvános egyleti rendezvény (zászlószentelési ünnepségek, egyházi szolgálat, szerenád)és zártkörű esemény (pld. kirándulások) jellemezte működésüket, a heti rendszerességgel tartott kóruspróbák és énektanítás mellett. Ennek megfelelően a dalegyletek a város számos polgári és egyházi színterén egyaránt jelen voltak: a polgári lövöldében ugyanúgy felléptek, mint az Egyetemi templomban, de a Margit-szigeten is felhangzott daluk, akár a Tüköry-sörcsarnokban.

Vendéglők

Az új kutatásoknak köszönhetően részletesen ráláthatunk arra, hogy a 19. században mennyire sokszínű volt Pest-Buda, később Budapest zenei élete. A kávéházak és sörkertek nem csupán gasztronómiai, hanem társadalmi és kulturális színterekként is működtek, ahol a zene központi szerepet játszott. A cigányzenekarok, valamint a katonazenekarok rendszeresen felléptek itt, de nem volt ritkaság a tiroli népi együttesek, vagy egyéb, külföldi vándorzenészek előadása sem. A különféle társadalmi rétegeket kiszolgáló lokálok koncertjeit gyakran „reuniónak”, „soirée”-nak nevezték. A legkedveltebb, zenét is szolgáltató vendéglők között megtalálhatjuk a A Hét Választófejedelemhez, valamint az Aranyhorgonyhoz címzettet, de a Komlókert, valamint a Tüköry sörcsarnok is kedvelt helyiségnek számított.

Fürdők

A fürdőhelyek a 19. század közepén Pest-Budán nem csupán gyógyászati és rekreációs funkciót töltöttek be, hanem a társasági és kulturális élet színterei is voltak. A Császárfürdő zenei élete különösen gazdag volt: a fürdő területén rendszeresen tartottak koncerteket és elegáns bálokat, amelyekre leginkább a hazai és nemzetközi arisztokraták látogattak el, de a polgárság számára is nyitott volt. A ma is álló, Hild József által tervezett épület része volt egy belső kert is, amelyen egy öntöttvas kioszkot állítottak fel – ez szolgált a zenészek játszóhelyeként. A katonazenekarok és cigányzenekarok fellépései mellett fürdőzenekar is rendelkezésre állt, de zongorát is biztosítottak az itt vendégeskedő fürdőzők kényelmére. A Ráczfürdő alkalmanként szintén helyet adott zenés rendezvényeknek.

Szerkesztette: Kim Katalin.
Szerzők: Békéssy Lili Veronika, Gusztin Rudolf, Horváth Pál, Illés Szabolcs, Simény Beáta, Tóth Emese, Vizinger Zsolt.