Brassai Sámuel a fővárosi zeneéletben (1851–1859)

A pesti évtized nyomában: az utolsó erdélyi polihisztor zenekritikusi munkássága és szakmai-baráti köre.

Az „utolsó erdélyi polihisztor”, Brassai Sámuel (1797/1800–1897) köztudottan zenerajongó volt és a szó sokszoros értelmében is zenész: zongoratanár, muzsikus, zenekritikus és egy valódi koncertzarándok, aki még külföldre is elutazott egy jó előadásért. A torockószentgyörgyi születésű tudós jórészt Kolozsváron és vonzáskörzetében tevékenykedett. Szülőhazájától mindössze „középkorában”, ötvenes éveiben szakadt el huzamosabb időre, amikor a forradalom és szabadságharc utózengéseitől menekülve Pesten telepedett le. 1851-től kilenc évig, 1859-ig lakott a fővárosban.¹ Tanított, írt, folyóiratokat szerkesztett és rengeteg zenét hallgatott, zenei referensként pedig kritikákat publikált. Koncertélményei és bírálatai jellemzően tárcacikkeiben, esetenként pedig személyes levelezéseiben kaptak hangot. Honlapunk Brassai Pesten töltött éveinek zenei vonatkozású írásait és kiterjedt kapcsolatrendszerét mutatja be.

I. A pesti évek zenei írásai

1. Brassai a zenekritikus

Pesten töltött évei alatt Brassai Sámuel az akkortájt formálódó szakavatott zenekritikaírás egyik elindítója volt.² Jóllehet, ezirányú érdeklődése már korábban, az 1830-as évek kolozsvári sajtójában megmutatkozott (egy-egy koncertbeszámoló és kritika formájában), ám kétségtelen, hogy zenepublicisztikai karrierjének fellendülését a fővárosi koncertélet és az itt kialakult szakmai közeg inspirálta. Közel 50 zenei témájú cikket publikált, melyek hangsúlyos hányada opera- és hangversenykritika, esetenként koncertbeszámoló vagy zenetörténeti közlemény (utóbbihoz ld. Beethoven-cikksorozatát).³ Kritikái jelentek meg a Szépirodalmi Lapok, Divatcsarnok, Budapesti Hírlap, Pesti Napló folyóiratokban. Zenei írásait saját neve mellett Canus álnév alatt publikálta, amiben talán szerepe volt annak is, hogy ekkor már közel másfél évtizede Magyar Tudományos Akadémia IV. osztályának (Matematika) megbecsült levelező tagja volt.⁴ A latin Canus álnevet, melynek jelentése „fehér, szürke, ősz hajú”, talán önironikus gesztusként azért is választotta, mert ez találóan jellemezte az 50-es évei kezdetére már kialakult jellegzetes, hosszú ősz hajáról és szakálláról megtéveszthetetlen Brassai bácsis kinézetét.

Újabb kutatásaim során Brassainak egy mindeddig ismeretlen, kéziratos zenekritikája is előkerült a Magyar Unitárius Egyház Kolozsvári Gyűjtőlevéltárának Brassai Sámuel hagyatékából. A kritika Kästner Rosa bécsi zongoraművésznő pesti hangversenyéről szól.⁵ A művésznő pesti látogatásai alapján az írás 1857-ben készülhetett, a kézirat szerkesztése pedig azt a benyomást kelti, hogy a cikket Brassai egy folyóirat szerkesztőségének szánta, ám a későbbiekben talán nem publikálta – legalábbis mindeddig nem sikerült nyomára bukkannunk a nyomtatott sajtóban.

A kéziratos Brassai-kritika kapcsán fontos megemlítenünk, hogy a fővárosi levéltárakban további két autográf kritika maradt fenn 1858-ból, melyekről a szakirodalom ezidáig nem tett említést. A „Figaro, Figaro, Fiiigaro” című írás az MNM KK OSZK Kézirattárban, a „Rossini Pesten” pedig a MNM KK PIM Kézirattárában található. A kritikák pesti koncertekről tudósítanak, azonban nyomtatásban a temesvári Delejtű folyóirat tárcájában jelentek meg, Canus aláírással.⁶

Tudósunk a kritikaírás mellett bizonyosan zenélt is Pesten. Zongorája volt, melyet hazaköltözését követően maga után küldetett Kolozsvárra.⁷ Kottatárát előszeretettel bővítette, erről tanúskodik az 1855-ben kelt Rózsavölgyi és Társa Zeneműkiadó által kiállított nyugta is.

2. A Criticai lapok szerkesztője (Pest, 1855)

A kolozsvári Vasárnapi Újságnál 1834–1848 között szerzett tizennégy évnyi lapszerkesztői tapasztalatát Brassai már pesti letelepedésének első évében hasznosította és folytatta ezirányú tevékenységét. 1851-ben elindította a Fiatalság barátja című ifjúsági lapot, melyből egy kötet (6 füzet) jelent meg, 1855-ben pedig megalapította a Criticai lapok című folyóiratot, bízva abban, hogy az egyre inkább teret nyerő szakkritikaírás kedvező fogadtatásra lel egy szakfolyóirat formájában. Pesten inkább volt erre lehetősége, mint Kolozsváron, hiszen itt a harmincas évek elején már igény mutatkozott efféle próbálkozásra: Bajza József azonos című folyóirata, a Kritikai lapok 1830–1836 között működött. Brassai kritikai lapjának azonban mindössze egyetlen száma jelent meg. A kiadvány hét fejezetből áll, melyek közül kettő is zenei tárgyú: egyik a Zenével, a másik pedig kifejezetten a Zeneművel foglalkozik.⁸

3. Polémiája Liszt Ferenccel

Liszt Cigánykönyve (1859), mely szerint a cigánybandák által játszott zene nem magyar, hanem cigány eredetű, közfelháborodást váltott ki Magyarországon. Állítását magyar részről legalaposabban Brassai igyekezett cáfolni Magyar- vagy Czigány-zene. Elmefuttatás Liszt Ferenc “Czigányokról” írt könyve felett (Kolozsvár, Stein, 1860) című pamfletjében.⁹ Brassai, a pesti közönség által elismert kritikus ekkor már Kolozsváron lakott, a fővárosi sajtó mégis az ő felszólalására várt.¹⁰

II. Brassai pesti kötődései – zenei kapcsolatrendszere

1. Brassai és Erkel Ferenc

Megismerkedésük a fiatal Erkel kolozsvári éveire nyúlik vissza, kb. az 1828–1834 közötti időszakra, amikor a nemzeti opera megteremtője és az utolsó erdélyi polihisztor még ugyanabban a szerepkörben dolgoztak: Erkel Csáky Józsefnél volt klavírmester, a nála alig tíz évvel idősebb Brassai pedig a Bethlen család házitanítójaként működött. Szoros barátságuk mindvégig kitartott, melynek személyes és szakmai szálak együttesen fűztek örökzöld koszorút: 1843-ban Erkel a Hattyúdal Hunyadi László czímű operából zongorára (1843) című művet Brassai Samu barátjának ajánlotta, majd Bánk bán operájának kolozsvári bemutatója előtt Brassaival levelezett a vezérkönyv megküldését illetően.¹¹ Levelezéseik kéziratai sajnos csupán Brassaitól maradtak fenn. Köszöntőlevele, melyet 1888-ban Erkel Ferenc 50. karmesteri jubileumára küldött, sokszor emlegetett, ékes ereklyéje barátságuknak.

2. Brassai és a Gönczy-család

Pesti évei alatt, 1852-től 1859-ig Brassai Gönczy Pál magán fiúnevelő intézetében tanított mennyiségtant és természettant.¹² Zeneértő tudósként a fővárosban is számos tehetséges kis tanítványra lelt, közöttük a magániskola igazgatójának lányát, Gönczy Etelkát (1851–1937) tanította zongorázni. A Gönczy családdal élete végéig szoros barátságot ápolt, gyakran meglátogatta őket Pesten és karácsondi birtokukon egyaránt. Brassainak Gönczy Pál lányához fűződő barátsága közös zenei érdeklődésükben keresendő, hiszen gyakran játszottak együtt négykezest, az idős tudós pedig pesti hangversenyekre is elkísérte Etelkát.¹³ Zenei témájú levelezéseik egy példánya itt olvasható:

Etelka egyik kései levelében felidézi a Brassai bácsival megélt kamarazenélés élményét, és azt a személyes előadóművészi karriert, melyet Brassai és Erkel együttes pozitív ítélete hozott el számára:

Boldogság visszaemlékezni a nagy »Brassai bácsira«, akivel oly sok élvezetes időt töltöttem, a művészetet is együtt gyakorolva, igen sokszor játszott velem négykézre egy-egy klasszikus műből. Általában emlékeimben büszkeségem Brassai bácsi kritikája zongorajátékomról, ki Erkellel úgy ítélte, hogy kitűnő Beethoven-előadó vagyok.

A levél ugyanakkor rávilágít Gönczy Pál művészeti és irodalmi szalonjára,¹⁴ melynek Brassai és Erkel is gyakori látogatója lehetett, és amellyel korábban nem foglalkozott a zenetörténeti szakirodalom.

3. Brassai Sámuel és Bartalus István

A népzenekutató Bartalus István, ahogyan Brassai is, 1851-ben költözött Kolozsvárról Pestre, 1852-től pedig mindketten Gönczy Pál fiúnevelő intézetében tanítottak.¹⁵ Őszinte barátságukat gyakori levelezéseikben, az egyaránt személyes és szakmai vonzatú üzenetváltásaikban mutatkozik meg. Alábbi levelében, melyet weimari¹⁶ tartózkodásakor küldött Bartalusnak, lelkesen újságolja: nem máshol, mint Liszt Ferenc szállásán kapott szobát, és éppen azt, melyet egy héttel előtte még „Brand” [Mosonyi Mihály zeneszerző] foglalt el. Liszt iránti tiszteletét és alázatát rója le e sorokban, amikor nemcsak karmester, zongorász, zeneszerző, író és „prince concert” tulajdonságokkal illeti a mestert, hanem Moecenasnak is nevezi. Fontos megemlíteni, hogy a Brassai utazásaiból nélkülözhetetlen koncertélményt is rögzíti a dokumentum. Weimarban Beethoven, Bach és Volkmann műveket hallgatott a polihisztor.

Zenei tekintetben azt a hasznát vettem, hogy hallám Fidelót próbán, és a Goldbergishe Variatiot is magától a mestertől adva elé... Ehhez még egy »Fantasia Volkmanntól« kéziratból, ugyan ugy.

4. Brassai Sámuel és id. Ábrányi Kornél

Id. Ábrányi Kornélt, a 19. század magyar zenetörténetének elbeszélőjét szakmai szálak fűzik Brassaihoz. Közvetlen barátságuk mellett nem szólnak források, levelezéseik nem maradtak fenn. Mindössze Ábrányi munkái adnak okot arra, hogy többszöri találkozásaik és eszmecseréik valóságáról meggyőződhessünk. Brassai halálát követően Ábrányi a Budapesti Naplóban nekrológot közölt a zenész tudósról. 1897-ben megjelent sajtócikke, a „Néhai Brassai bácsi mint zenész” mintegy külső forrásból érkező, hiteles zenei elismerést jelentett a polihisztor emlékezetének, melynek részleteit több erdélyi lap is büszkén publikált. A szóban forgó cikk 1899-től a Képek a múlt és jelenből című kötet XIV. fejezeteként olvasható.¹⁷

Brassai Sámuel több szálon kötődött a főváros zeneéletéhez. 1859-es kolozsvári hazatérése után továbbra is élvezettel látogatta a fővárosi hangversenytermeket és élt bizalmas barátainak vendégszeretetével. A tudós halálakor létrejött egy ún. Brassai síremlék-bizottság, melynek tagjaira izgalmas vetnünk egy utolsó pillantást, mélyen gyökerező pesti kapcsolatainak bizonyságaként. A bizottság tagjai között találjuk Erkel Ferenc fiát, Erkel Sándor operai karmestert; Hubay Jenő hegedűművészt, zeneakadémiai tanárt; tanítványai közül pedig Csiky Kálmánné Gönczy Etelkát is.

Kurátor: Simény Beáta