Egyházzenei epizódok a pest–budai mindennapokból (1882–1898)

A várnegyed pezsgő kulturális életének 19. századi szereplői, közöttük Erkel Ferenc és apósa, a budavári Nagyboldogasszony-templom (Mátyás-templom) egykori karnagya, Adler György, valamint Bogisich Mihály, Szautner Zsigmond és Vavrinecz Mór, kivétel nélkül a magyar zenei élet meghatározó képviselői közé tartoztak. Szellemi örökségük nyomába eredve a magyar egyházzenei élet megkerülhetetlen jelentőségű fővárosi intézményének pillanatképei bontakoznak ki előttünk. A Mátyás-templom 1882 és 1893 közötti történetének zenei epizódjaiból többek között azt is megtudhatjuk, miként egyeztethető össze értékmentés és innováció.

Bogisich Mihály (1839–1919), az egyházzenei megújulás hírnöke

A pesti születésű belvárosi káplán, majd 1896-tól címzetes pristinai püspök, Bogisich Mihály kezében összpontosultak azok a budapesti reformtörekvések, amelyek a latin rítusú katolikus egyházzenei élet megújítására irányultak. Zenei és teológiai tanulmányai, szakmai felkészültsége, valamint külföldi kapcsolatai egyaránt kellő alapot teremtettek ahhoz, hogy ne csak a főváros liturgikus zenei gyakorlatának, hanem a magyar egyházzene megújításának vezéralakjává váljon.

Bogisch ideális egyházzenei gyakorlatról és annak énekkészletéről alkotott elképzelése összhangban állt a főváros zenei életének másik kiemelkedő egyénisége, Szautner Zsigmond (1844–1910) meggyőződésével. Több vezető tisztség birtokosaként – 1878-tól a Budai Ének- és Zeneakadémia igazgató-karnagya és tanára volt, irányította a Budai Egyházi Zeneegyletet, majd 1885–1886-ig a várplébániatemplom ideiglenes karnagyaként működött – Szautner határozott elképzeléssel készítette elő a magyarországi egyházzenei reformok bevezetését. Bogisich és Szautner egyaránt a bajor Cecília-mozgalom kezdeményezéseit tartották mintaadónak. Bogisich 1880-ban úgy vélte, hogy az ő terveit követve tíz év leforgása alatt kivitelezhető lehetett volna a reformok bevezetése és megszilárdítása a magyar egyházzenei életben: „A nálunk teljesen parlagon heverő egyházi zenét, minden anyagi áldozat nélkül, a meglevő szellemi s anyagi erőkkel egy évtized alatt Németország fenséges egyházi zenéje mellé emelhetjük” – fogalmazott Egyházzenészeti jegyzeteim című írásában.¹ Elképzelésének irrealitásáról tanúskodnak adataink a cecilianizmus magyarországi történetéről, amelyek közül a leginkább sokatmondó, hogy tizenhét év választotta el egymástól a tervek megfogalmazását és a mozgalom magyarországi képviselőit egységbe foglaló bázisszervezet, az Országos Magyar Cecília Egyesület (a továbbiakban: OMCE) kialakítását. Joggal merülhet fel tehát a kérdés: milyen tényezők késleltethették ilyen jelentős mértékben a reform intézményesült formában történő magyarországi megjelenését? Egyáltalán: a Cecília-mozgalom magyarországi történetének egésze felől megközelítve a kérdést, valóban az átmeneti megtorpanás időszakaként kell-e értékelnünk e bő másfél évtizedet?

A reformkísérlet: pillanatképek a Mátyás-templom egyházzenei mindennapjaiból (1882–1898)

A felvetett kérdések megválaszolásához hasznos tanulságokkal szolgál az 1882 és 1898 közötti periódus, azaz Bogisich Mihály Mátyás-templomban eltöltött szolgálati idejének vizsgálata. A magyar egyházzene-történet egésze felől szemlélve fény derül az OMCE megalakulásának közvetlen előzményeire, miközben Bogisich egyházzenei pályafutásának egyik jelentős periódusa is rendkívül adatgazdagon tárul a kutató elé. Az 1882. június 28-án választás útján elnyert Mátyás-templom beli kinevezés az egyházzenei reformok iránt elkötelezett pap-zeneszerző számára új lehetőségeket teremtett:² a főváros kiemelt jelentőségű templomának plébánosaként addigra kiforrott reform-elképzelései végre a gyakorlati megvalósítás stádiumába léphettek.

A Mátyás-templom zenei életének rekonstruálásához e másfél évtizedben három forráscsoport nyújt kiindulópontot: szakítva az 1880-as évek előtt megfigyelhető gyakorlattal, a plébánia historia domusa Bogisich idején figyelemre méltó részletességgel dokumentálta a templom zenei eseményeit. Emellett értékes zenei vonatkozású dokumentumokat őriz a Plébániahivatal levéltári anyaga is, amely alátámasztja és alkalmanként kiegészíti Bogisich historia domusbeli feljegyzéseit. Harmadik forráscsoportként elénk tárul a templom archivális kottatári anyaga, benne Bogisich vegyes- és férfikarra készült kórusműveivel és átirataival.

A felsorolt forráscsoportok alapján arra következtethetünk, hogy Bogisich összetett módon vállalkozott a templom zenei életének megújítására. Koncepciózus intézkedéseinek sorában a magyar nyelv használatának ügye központi szerepet kapott: a budavári plébános kiemelt figyelmet szentelt a magyar anyanyelv kérdésének a prédikációk és a templomi énekek esetében egyaránt. Változtatásokat eszközölt a zenei együttesek összetételében, illetve létszámában is, és újonnan felvett a cappella kompozíciókkal és népének-feldolgozásokkal tette sokszínűbbé a repertoárt. Kiderült, hogy a templom zenei profiljának megújítása csak új anyagi források bevonásával lehetséges. Ehhez Bogisich korábbi kapcsolataira támaszkodott: Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter 1883. augusztus 20-án kelt határozatában előbb 500 forintot, majd 1884. január 1-jétől fogva – egészen 1888 augusztusában bekövetkezett haláláig – évi 1500 forintot adományozott a templomi együttesek átalakítására és az országos jellegű ünnepségek kivitelezésére.³

Trefort halálát követően utódja, Csáky Albin is engedélyt adott a korábbi összeg vallásalapból történő utalványozására. E támogatásnak köszönhetően vállalkozhatott Bogisich arra, hogy az általa elképzelt egyházzenei ideált minél reprezentatívabb keretek között, úgynevezett egyházzene-történeti énekelőadások formájában ismertethesse meg a nagyközönséggel. Összesen tizenkét különböző műsorfüzet őrződött meg a Plébániai Levéltár 1882 és 1898 közötti állományában a Bogisich által szervezett énekelőadások kapcsán.

Jelenlegi ismereteink szerint Bogisich beiktatásának idején alacsony szakmai színvonal jellemezhette a Mátyás-templom zenei életét. Az akkoriban működő regens chori, Váray Ferenc elődje, Adler György 1862. március 29-én bekövetkezett halála után kapta meg orgonista, kántor és zeneigazgatói kinevezését.⁴ Az Adler idején elért zenei nívó azonban minden bizonnyal fokozatos hanyatlásnak indult, mely folyamatban jelentős szerepet játszott Váray elhúzódó, egyre súlyosbodó tüdőbetegsége.⁵ Mindemellett az 1867-ben beiktatott plébános, Ráth József feljegyzéseiben a zenei életre vonatkozó adatok megritkulásából arra következtethetünk, hogy a színvonalas egyházzene távolról sem kapott akkora hangsúlyt a templom életének mindennapjaiban, mint korábban Adler vagy később a Bogisich által kinevezett Szautner Zsigmond és Vavrinecz Mór (1858–1913) működése idején.

Jól tükrözik az 1882 és 1898 közötti időszakban bekövetkezett szemléletváltást a templom zenei életében nyomon követhető személyi változások is. A historia domus krónikája szerint a Bogisich kinevezése idején már meglehetősen rossz egészségi állapotú Váray feladatainak ellátását több alkalommal csak helyettesek bevonásával tudta biztosítani. Így például 1883 nagyhetén Váray kifejezett kérésére Bogisich látta el a szertartások alatt a karmesteri teendőket, míg az oltárnál Báró Hornig Károly (1840–1917) szkardonai választott püspök és minisztériumi osztálytanácsos teljesített szolgálatot.⁶ E szükség szülte helyzetet azonban Bogisich lehetőséggé formálta át: az 1883. március 23-án megrendezett „Nagypénteki egyházi énekelőadás” műsorát személyesen állította össze, méghozzá a ceciliánus megújulás jegyében. Reformszándékát tükrözi ugyanis, hogy a bajor cecilianizmus vezéralakjától, Franz Xaver Witt-től (1834–1888) is szerepeltek kórusművek Szautner együttesének, a Budai Ének- és Zeneakadémia Énekkarának közös nagypénteki műsorán.

Bár Bogisich figyelemre méltóan gondosan dokumentálta a templom zenei életének történéseit, a historia domusban mégis csupán egyetlen alkalommal olvasható számszerűsített adat a közreműködő előadói apparátusról. Az 1883. december 31-én kelt bejegyzés szerint az Erzsébet királyné születésnapja alkalmából végzett liturgián húsz főből álló vegyeskar szólaltatta meg Bogisich 17. századi népénekekre készült átiratait.⁷ Ez az információ azonban némiképp szemben áll azzal a leírással, amelyet Legánÿ Dezső közölt 1986-os Liszt-kötetében.⁸ Legánÿ ugyanis arról számolt be – egy Bogisichtól származó, 1883 őszén benyújtott tervezetre hivatkozva –, hogy a budavári plébános Trefort kifejezett kérésére regensburgi mintát követve, húszfős fiúkórus felállítását helyezte kilátásba. Ennél jóval nagyobb létszámú vokális együttes közreműködéséről tanúskodnak több esetben is a kottatári bejegyzések, a regensburgi ideál elérése azonban puszta vágyálom maradt: mindössze 1883 novemberében, Erzsébet királynő névnapi miséjén működött közre bizonyíthatóan fiúgyermekekből és felnőtt férfiakból álló kórus. Az együttes a Budai Állami Férfi Tanítóképző Intézet és Gyakorló Iskola növendékeiből szerveződött. E kivételtől eltekintve a fennmaradt dokumentáció szerint valószínűsíthetően női énekkari tagok látták el a magas szólamokat, sőt a vokális anyaghoz gyakorta zenekari kíséret társult.⁹

Új karnagy kerestetik

Akárcsak az apparátus újjászervezése, úgy az ideális karnagy személyének kijelölése sem bizonyult egyszerű feladatnak. Az 1884-ben kinevezett regens chori, Kneifel Antal tragikus hirtelenséggel, 1885. február 24-én bekövetkezett halálát követően jelentkező híján a kántori és a zeneigazgatói állás jó ideig betöltetlen maradt. A karnagyi pozícióval szemben érzékelhető érdektelenség több okra is visszavezethető: amint arra Tardy László, a Mátyás-templom nyugalmazott karnagya is rámutatott esettanulmányában,¹⁰ ezek közé tartozott a számkivetett helyzet, ami a templom 1875 októberében megkezdődött restaurációs munkálatai miatt állt fenn (1893-ig ugyanis a Helyőrségi templomban folytak a szertartások), másrészt az alacsony zeneigazgatói díjazás sem vonzotta a jelentkezőket. Bogisich ideiglenesen Szautner Zsigmondot, a Budai Ének- és Zeneakadémia, illetve a Budai Egyházi Zeneegylet igazgatóját bízta meg a zeneigazgatói és karmesteri teendőkkel. A kapocs a Budai Egyházi Zeneegylet volt, ahol Bogisich csaknem másfél évtizeden keresztül töltött be titkári és magánénekesi pozíciót.¹¹ Ennek jegyében Bogisich meglehetősen szoros kapcsolatrendszert épített ki a Mátyás-templom és a Zeneegylet, valamint a szintén Szautner vezette Budai Ének- és Zeneakadémia között. Az eredményes együttműködés bizonyítéka a Budai Zeneakadémia Énekkarának az egyházi énekelőadások alkalmain történő rendszeres közreműködése, valamint Trefort 1883. augusztus 20-án kelt jóváhagyó nyilatkozata is, amelynek értelmében a zeneelőadások a Budai Egyházi Zeneegylet vezetése alá kerültek.¹² Mi több, Bogisich már említett, 1883 őszén készült minisztériumi beadványában a templomi énekkar és a Budai Egyházi Zeneegylet egybeolvasztásának lehetőségét is fontolóra vette, mérlegelve az azzal járó előnyöket.¹³ Bogisich végül rátalált az ideális karnagyjelöltre: a Fővárosi Tanács 1886. október 7-én, Bogisich előzetes, 1886/93-as számú felterjesztése nyomán kelt határozatával fiatal és szakmája iránt elhivatott, agilis karnagyot jelölt ki a Mátyás-templom regens chori posztjára Vavrinecz Mór személyében.¹⁴

A megújult egyházzenei repertoár

A zeneszerzőként és karnagyként egyaránt tehetséges Vavrinecz és az egyházzenei reformok iránt elkötelezett Bogisich együttműködése új korszakot nyitott a Mátyás-templom történetében. Közös munkásságuk leginkább figyelemre méltó hozadéka, amely hosszútávon a magyar egyházzenei közízlést is új utakra terelte, a repertoár összeállításán keresztül ragadható meg. Négy főbb stiláris-esztétikai irányvonalat különíthetünk el a 19. század második felére jellemző magyar katolikus egyházzenei ideálon belül. Az első ezek közül a bécsi klasszika, amelyen belül jellemzően Joseph Haydn (1732–1809), Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) és Ludwig van Beethoven (1770–1827) vallásos tárgyú alkotásait részesítették előnyben. A második csoportot a bajor ceciliánus szerzők és az őket imitáló magyar egyházzenészek újonnan komponált szerzeményei alkotják. Harmadik típusként a 16. századi vokális polifon alkotások jelölhetők meg. A negyedik vonulatot – a Cecília-mozgalom magyarországi történetének egésze felől szemlélve – merőben újszerű megközelítésmód jellemezte: Bogisich Mihály munkássága révén ugyanis az ősi magyar népénekkészlet került előtérbe.

A templom 19. századból megőrződött kottatári anyaga és historia domusa alapján rekonstruált repertoár stílusában és apparátusában egyaránt kimutatható ez a rétegezettség. A zenekart és énekes szólistákat foglalkoztató alkotások számottevő jelenléte azt bizonyítja, hogy a ceciliánus kánonnal összhangban álló a cappella kompozíciók felvétele mellett a hagyományok továbbvitele is meghatározó része volt Bogisich és Vavrinecz reform-koncepciójának. Ennek következtében tehát, még a cecilianizmus iránt elkötelezett Bogisich Mihály működése idején is jól megfért a ceciliánusok által javasolt kórusművek mellett a pécsi regens chori, Georg Lickl (1769–1843) Requiemje vagy Luigi Cherubini (1760–1842) szóló énekhangra és zenekarra komponált Ave Mariája.

Szembetűnő, hogy Bogisich már működése kezdetétől fogva ügyelt arra, hogy az általa összeállított zenei repertoár klasszikus vonulatát az általa elképzelt reformeszménnyel összhangban hol jellemzően bajor ceciliánus kompozíciókkal, hol saját népének-feldolgozásaival ellensúlyozza. A budavári plébános népénekeket népszerűsítő törekvésének összefoglaló munkájaként tekinthetünk az 1888-ban megjelent Őseink buzgósága című ima- és énekkönyvre.¹⁵ A gyűjtemény 135 éneket – és variánsait –, azaz összesen 160 dallamot tartalmaz, Bogisich népénekkutató tevékenysége eredményeképpen kilenc hangjelzett forrásból. Bogisich tehát – a magyar zenetörténetben elsőként – komplex módon, a paleográfiai ismeretek birtokában lévő zenetörténész és a kiválasztott tételekben új lehetőséget látó zeneszerző kezével nyúlt e forrásokhoz. Az Őseink buzgósága előkészítő munkálatai minden valószínűséggel összefonódtak Bogisich Mátyás-templombeli működésével. Erről a templom archivális kottatári anyaga éppúgy árulkodik, mint az egyházzenei eseményekről informáló levéltári dokumentáció. A kottatárban megőrződött negyvenegy népének-feldolgozásból, amelyek vélhetően kivétel nélkül meg is szólaltak a templom együtteseinek előadásában, mindössze tizenhárom tétel maradt ki a kötetből.

Idővel az újjászervezett templomi énekkar szakmai felkészültsége lehetővé tette a 16. századi vokális polifónia nagyobb szabású alkotásainak megszólaltatását is. Bogisich ezirányú törekvései a magyarországi Palestrina-recepció történetében is kiemelkedő jelentőséggel bírtak. 1890. március 25-én, a budavári plébánia ideiglenes működési helyeként funkcionáló Helyőrségi templomban ugyanis hazánkban először szólalt meg Palestrina Missa papae Marcelli című kompozíciója.

A császári család szolgálatában

Bogisich szolgálatának már első reprezentatív eseményei is jól tükrözik reform-koncepcióját. Az I. Ferencz József és Erzsébet királyné névnapja alkalmából 1882. október 4-én és november 19-én tartott ünnepi szertartásokhoz Bogisich különlenyomatokat készíttetett. A miseénekek szövegeit tartalmazó kisalakú füzetek címoldalán a „régi magyar templomi énekek” megszólaltatására hívta fel a figyelmet, vagyis a nyilvánosság előtt vállalta az 1850-es évekből örökölt, jellemzően szólistákat és zenekari apparátust foglalkoztató repertoár visszaszorítását. A népénekek szövegei mellett a misetételek alatt megszólaló műalkotásokról és előadóiról, a népénekek forrásairól is informálják az olvasót. Bogisich precíz, történészi igényességgel végzett munkásságára vall, hogy a közzétett énekszövegek fölött a forráshelyek pontos megjelölése is szerepel. Innen tudható, hogy két 17. századi forrás, az 1651-es Cantus Catholici és Náray György 1695-ös Lyra coelestis című gyűjteményéből merítette az elhangzott dallamokat. Az említett októberi alkalmon az énekrendet csaknem teljes egészében Bogisich népének-feldolgozásai tették ki, amelyeket vegyes és férfikari együttes szólaltatott meg felváltva. Népének-feldolgozásainak férfikari letétjeit – ezzel a letétformával is a ceciliánus ideált követve – 1882-től a Religio című lap mellékleteként publikálta (vélhetően a bajor Musica Sacra mintájára), hiszen kifejezetten egyházzenei sajtóorgánummal még nem rendelkezett akkoriban a magyar egyházzenei közélet. Az első huzamosabb ideig működő egyházzenei lap, a Katholikus Egyházi Zeneközlöny csak 1893 decemberében kezdte meg működését. A császári névnap apropóján felhangzó művek sorában mindössze a Zsasskovszky Endre B-dúr miséjéből származó Credo tétel képviselte a korábbi évtizedek klasszicizáló stílusát.

A következő, novemberi alkalmon szólóének-számok kapcsolódtak a bécsi klasszicizmus és a romantika irányvonalához, amelyek előadói között ott találjuk Bogisich-ot is. Ezek közé tartozott Beethoven op. 48/6 Busslied című alkotása (a Sechs Lieder von Gellert ciklusból), amely Vezeklődal címmel kedvelt, gyakran műsorra tűzött darabja volt a templomi repertoárnak.

Bogisich több alkalommal – jellemzően a nagypénteki egyházi énekelőadásokon és a császári család miseszándékain – működött közre énekes szólistaként. A műsor stiláris ellenpólusát ezúttal is Bogisich népének-feldolgozásai képezték. Az előadói apparátus megválasztásánál egyértelműen a bajor ceciliánus ideál volt a mintaadó: a fiúkból és felnőtt férfiakból álló együttes a Budai Állami Férfi Tanítóképző Intézet és Gyakorló Iskola növendékeiből alakult, a műveket az intézet ének-zenetanára, Izák János (1859–?)¹⁶ tanította be.¹⁷

Bogisich reformtervének kialakítása során az elméleti és gyakorlati szempontokat egyenlő súllyal vette számításba. Az ország katolikus egyházzenei életének megújulásáról alkotott elképzeléseire kétségkívül jelentős mértékben hatottak a Mátyás-templom zenei életének formálása során szerzett tapasztalatai. Bár erre utaló egyértelmű nyilatkozat nem maradt fenn, nem kizárt, hogy a templom zenei életét megújító folyamatban Bogisich a reform eredményes bevezetésének prototípusát vélte felfedezni. 1880-ban megfogalmazott utópikus elképzelése azonban, miszerint röpke tíz év alatt megszilárdíthatóak lehetnének a reformintézkedések a teljes magyar katolikus egyházzenei gyakorlatban, még a Mátyás-templomra vonatkozóan sem nyert bizonyítást. A templom zenei repertoárjának Bogisich által kialakított egyensúlya ugyanis Esztergomba való áthelyezését követően, 1898 után lassanként átbillent a nagyszabású zenekari produkciók oldalára. Olyannyira erősek voltak ugyanis a 19. századi egyházzenei gyakorlat gyökerei, hogy a 19. és 20. század fordulóján bevezetett reformintézkedésektől nem lehetett hosszú távú eredményeket remélni. Bogisich korát meghaladó reformszemlélete tehát – amint arról a cecilianizmus magyarországi története tanúskodik – csak jóval később, az 1930-as években fellépő ceciliánus nemzedék körében talált követőkre, holott budavári plébánosként már a 19. század utolsó évtizedeiben utat mutatott egy lehetséges magyar katolikus egyházzenei megújulás felé.

Kurátor: Bukáné Kaskötő Marietta